Blog

Az elmúlt egy hónap nem a megszokott ritmusban telt, mivel először az előző verseny (Samui Triathlon – Thaiföld) fáradalmait kellett kiheverni. Nem is igazán a verseny, inkább az utazás volt embert próbáló ( 24 óra tiszta repülési idő, két nap utazás). Ahogy hazajöttem, volt még bő két és fél hetem, a texasi versenyre utazásig. Ez az időszak egész jól sikerült, és a versenyhez közeledve éreztem, hogy nem kopogtatott be a „csúcsforma”, de egyre jobb állapotban vagyok. Ennek következtében viszonylag nyugodtan vártam a versenyt és célom a pódiumra való felkerülés volt.

A helyszínre érkezve minden nagyon rutinszerűen ment, mivel ugyanannál a nagyon kedves házaspárnál laktunk idén is, akiknél tavaly. Szerencsére semmi váratlan dolog nem zavart meg, így magabiztosan vártam a verseny reggelét, ami gyorsan el is érkezett.
Minden a megszokott ritmusban haladt, korai kelés, reggeli, pakolás, depózás és „egy kis extra séta az úszásrajthoz”, melegítés, öltözés és RAJT.

Mókás volt, mert mi PRO versenyzők később kaptuk meg az úszósapkáinkat, és a depózásnál, ahol kérdeztem, az egyik rendező nagyon készségesen adott is egy sapkát. Utólag kiderült, hogy ez egy age group-os férfi sapka volt, de nem zavartattam magam, ebben mentem a rajthoz. Nem is volt gond, csak amikor a mi rajtunk előtt több száz hasonló sapkás férfi tódult a tóba, engem többször kértek meg, hogy menjek hátra a 10 perccel későbbi rajtvonalhoz. Miután mindenkivel megértettem, hogy nekem itt van dolgom, már el is lőtték a rajtunkat.

Az úszásra nem lehet panaszom. Nem kezdtem túl gyorsan, és sikerült egy bolyba beállnom. Összességében jól haladtunk, 1-2 perc bőven volt még az időnkbe, de ilyenkor már nem sok mindent lehet tenni, az ember a lehető legtakarékosabban próbálja abszolválni az első számot ott, ahol van. Így végül 59 perces idővel, bő 10 perces hátrányban fogtam partot. Ez nem olyan rossz, könyveltem el magamban, de a verseny előtti terveimben ez az idő csak 6-8 perc volt.

A kerékpározás elején egyszerű volt a képlet, Rapp 6 percre, az élboly 12 percre volt. Mivel mostanában mindig azt kapom a fejemre, hogy bringán kihajtom magam, így próbáltam kicsit takarékosabban, de haladósan bringázni. Az első 80 km nagyon könnyedén ment, a következő 60 km-en sem volt gond, de a az utolsó 40 km nem esett jól, ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy kicsit elanyátlanodtam. Ezen azt kell érteni, hogy néhol egyre kellemetlenebb volt a szél, az órám szerint 35-38 fok volt, és a legnehezebb az, amikor az egy körös pályán úgy kell üldözni az ellenfeleket, hogy nincs semmi információd változott-e valami. Persze én mindig az üldöző szerepében vagyok, de van, amikor ez könnyebb és van, amikor egy kicsit nehezebb. Szerencsére azért nem volt olyan rossz a helyzet, mivel Hecht - igaz 18 percre elment -, de a két fő rivális Rapp és Henning csak 5 és fél percre voltak.

A depóban gyorsan elintéztem a folyó ügyeimet, mert nagyon szorított már, és nagy lendülettel kezdtem el kergetni őket Brandon Marsh társaságában a 4.-5. helyen. Megnyugtató volt a felvezető bringás után futni, ami egy jele annak, hogy az ember az élmezőnyben van. A három körös futás első szakaszában nem volt gond, egy stabil tempóra álltam be, amivel tartottam is az élboly tempóját. A második körben egy kicsit belassultam, ami csak azért bosszantott, mert edzésen ennél gyorsabb tempóban a világból is ki tudok futni, de most nehezemre esett. Bosszús csak akkor lettem igazán, amikor körülbelül 26 km-től 35 km-ig nagyon belassultam és visszaestem a 6. helyre. Ez a legfontosabb szakasza majdnem minden IM versenynek, amikor kiélezett verseny van, mert itt nagyon könnyű perceket hozni és ugyanígy eldobni is. Sajnos nekem most a második sikerült és ezen a szakaszon elment a 2. helyezésem, ami reálisan is elérhető lett volna. Persze a verseny közben nem ez foglalkoztatott, hanem az, hogy hátulról ne lepjen meg több ellenfelem. Nagy küzdelmek árán, amikor kezdtem kicsit összeszedni magam, megelőztem Henning-et, - aki teljesen feladta a küzdelmet és csak poroszkált -, majd a 39. kilométerben sokadszorra is utolértem Brandon-t, aki már nem szállt harcba velem, és így stabil előnnyel végül a 4. helyen értem célba.

Jó érzés volt, hogy sikerült visszatornáznom magam, de nem voltam felhőtlenül boldog. A célban egy kis ünneplés, majd masszázs, és az elkövetkező 4-5 órában gyomorgörcsök, de estére minden stabilizálódott és már nyugodtan mentem vissza szurkolni a sokadik ironman versenyüket teljesítő házigazdáimnak.

Összességében volt több bíztató jel is ezen a versenyen, ami a jövő szempontjából fontos. Szereztem 1400 pontot a hawaii kvalifikációba, amivel feljöttem az 56. helyre, és ha felháborítóan keveset is, de némi pénzdíjat is bezsebeltem.
Most visszajöttünk Phoenix-be, ahol elég sok elintéznivalónk van, és tervezzük a következő versenyeket. Ami biztosnak tűnik, az augusztus 11-én első alkalommal megrendezésre kerülő New York IM (ez lesz az USA bajnokság, jó a pontozás és a díjazás), és felkészülésként három lehetséges 70.3-as verseny jön képbe (Kansas, Syracuse és Rhode Island).

Ezúton is szeretném megköszönni a sok gratulációt, és hogy ilyen sokan követtétek a versenyt az interneten keresztül.