Blog

Úgy látom, hogy a legtöbb embert az érdekli, hogy mi történt az úszáson. Sokan azt gondolhatják, hogy amint beérünk a célba, rögtön meg tudjuk mondani, mi volt, hogy volt. De az az igazság, hogy az eredményt még napokig emésztgeti az ember. Jövünk, megyünk, kirándulunk és közben azon filózgatunk, mi történt, mit csináltunk jól vagy rosszul. Ha jobban belegondolok, talán rosszul kaphattam el a rajtot, nem tudtam kellőképpen megnyomni az első pár száz métert és az amúgy is gyenge lábakon álló technikámat teljesen szétzilálták a hullámok. Azért az elmond valamit a hawaii úszásról, hogy mindenki, aki indult a versenyen, egy szó nélkül megértette, hogy miért nem sikerült jobban az első szám. Nem volt túl élvezetes Anita beszámolója sem arról, hogyan nyomták le a rajtnál és hogyan küzdött a felszínen maradásért a rajtot követően. Vagy a legjobb úszónk, Ács Peti, két pofon után kiúszott a tömeg szélére és úgy döntött magányosan nyomja végig a távot. (Vannak érdekes történetek, nem tudom, hogy lenne-e igény egy hasonló interjú sorozatra, mint ami a verseny előtt volt, de ami ezúttal a hawaii élményekről szólna.)
Másnap az eredményhirdetés már nem a "rémtörténetekről", hanem az ünneplésről szólt. Jó volt látni Anitát fent a dobogón, méghozzá a harmadik helyen. Előtte elnéztünk Cook kapitány emlékművéhez, amit csak kajakkal lehetett megközelíteni. Egy kis átmozgatásnak pont jó volt. Hétfőn és kedden már igazi átmozgatás következett, egy órát gurultunk csak lazán, hogy kimozgassuk a fáradt izomzatot. Közben azért szétnéztünk a szomszédos strandokon is. Na és az igazi feltöltés sem maradhatott el, egy nagy adag jégkrémtorta csokidarabokkal és tejszínhabbal a tetején. :)